Gyerekkoromban az esti közös imádkozás alkalmával mindig végtelen csodálattal hallgattam szüleim perceken át mondott, gyönyörűen megfogalmazott, tökéletes kánaáni szókincsű imáit. Saját mondataimat nevetségesnek és rettentő silánynak éreztem mellettük, és meg voltam győződve arról, hogy Isten biztosan jobban örül annak, ami tőlük hangzott el, és ezért azok „hatásosabbak” is. Amikor azonban felnőve már én is elsajátítottam és használni kezdtem a keresztény szakzsargont, észre kellett vennem, hogy az imaéletem nem kapott ettől szárnyakat. Máshol volt a hiba. Tudtam, hogyan beszélt Jézus a hosszú imákat zengedező farizeusokról, de fogalmam sem volt, hogyan imádkozhatnék más módon, mint hogy minél kerekebb mondatokban megfogalmazom – hát, leginkább a kéréseimet.
Nehezen értettem meg, hogy akár be is foghatom a számat. Az imádság nem monológ, de én nem hagytam Istent szóhoz jutni – mígnem néhány évvel ezelőtt mélyvízbe nem dobott. Egy napot tölthettem az Alpok mélyén egy karthauzi kolostor területén, teljes némaságban. Isten kiemelt a saját zajomból, hangoskodásomból, kézen fogott, és elhívott sétálni. Életem legmélyebb imaélménye volt ez a szavak nélküli nap. Ekkor ugyan még nem értettem pontosan, mi történt, de az emlék mélyen élt bennem, és csak egyetlen mondat kellett ahhoz, hogy a kérdés helyrezökkenjen – egy, már milliószor hallott mondat, ami ekkor egészen új értelmet nyert.
„Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jel. 3:20
Van ebben a versben egy rész, ami fölött valahogy mindig átsiklottam, és elképesztő újdonságként ütötte meg aranymondásokon edzett fülemet a szó: „vele vacsorálok”. Soha korábban nem fogtam fel ezt a kifejezést annak földhözragadt, plasztikus valóságában; és ahogy elképzeltem Jézust, ahogy bejön az előszobába, leveszi a cipőjét, leül az asztalhoz, és együtt kanalazzuk a sütőtökkrémlevest – kell ezt magyaráznom?
Megértettem, hogy az imádság nem a barokk körmondatokról szól, és nem is arról, hogy szabatosan megfogalmazott napi beszámolót tartsak Istennek. Az imádság – együttlét. Igen, elmesélhetem a napomat, az örömeimet, a fájdalmaimat, a félelmeimet. De vacsorázhatunk együtt csendben is, ahogyan a fákat hallgatva sétáltunk az Alpokban. Azt mondják, a jó kapcsolat jele, ha nem kínos, hogy egyikőtök sem beszél. Istennel együtt hallgatni a világon a legcsodálatosabb.
Azóta rendszeresen vacsorázom együtt az Úrral. Időnként sok mesélnivalóm van, máskor Ő tanít, és én csak kérdezek. De a legeslegjobb talán mégiscsak a jelenlétében lenni. Akkor is, ha éppen semmit nem értek abból, amit az igében olvastam, akkor is, amikor mindenből elegem van, és nincs kedvem beszélni, akkor is, amikor szóhoz sem jutok az örömtől, és akkor is, amikor a fájdalom veszi el a hangom. Kánaániul még mindig tudok, de már igyekszem egyszerűen őszinte lenni – Isten úgyis átlát a szitán, akkor meg már nem jobb csak csendben rágni a vacsorát? Teli szájjal úgysem illik beszélni.
