Őszinte és lényegre törő embereknek tartja a magyarokat a Genfestet szervező Fokoláre olasz vezetője, Maria Voce, aki biztos benne: a lelkiségi fesztivál után Budapest már nem az lesz, mint ami eddig volt.
– A Genfest második napján mit lát, ha körülnéz?
– Ezt a sok fiatalt szép látni. Szerte a világon nagyon sok az olyan fiatal, akik ha találkoznak, még csüggedtek, szomorúak. Hát, akik itt vannak, vidámak. Ez a derű, ez az örömhullám átragad a többiekre is. Erre van szüksége a világnak.
– Chiara Lubich, a Genfestet szervező Fokoláre alapítója annak idején azt mondta, a mi térségünk az, amely leginkább megszenvedett a mozgalom legfőbb jelszavaiért, az egységért, a békéért és a testvériségért. Ön szerint hol tartunk most? Elégedettek lehetünk húsz év után?
– Chiara valóban látta, hogy itt az emberek nagyon vágytak az egységre, nem is csak Magyarországon, hanem az egész keleti, kommunista blokkban, ahol meg is szenvedték ezt. Akik ezt a mozgalmat elindították, azoknak az ideáljai biztos, hogy sok gyötrelemből fakadtak. Az egyenlőtlenségből egyenlőséget szerettek volna, tehát sok fájdalom várt feloldásra. Aztán: egységre törekedtek, de Isten nélkül. És nem sikerült. A szenvedésük abból fakadt, hogy álmodtak valamiről, amit nem sikerült megvalósítani, sőt megbukni látták a próbálkozást. Chiara érezte, hogy erre a bukásra fölépülhet egy másik típusú egység, ami nem csak ezekre az országokra vonatkozik, hanem az egész világra. De ezt az egységet csak arra a gondolatra lehet felépíteni, hogy mindnyájan egyetlen Atya gyermekei vagyunk. Ha ez így van? Akkor lehetséges, hogy testvéreknek is elismerjük egymást. Ha pedig felismertük, hogy testvérek vagyunk, akkor az együtt jár azzal is, hogy van egy közös Atyánk. Chiarának úgy tűnt, hogy ez a megfelelő válasz. A mozgalom végül nem itt indult el 1943-ban, hanem a szabad országokban, de talán helyes is így, mert a szeretet nem kényszeríthető, arra nem lehet kötelezni senkit. Azt csak el lehet fogadni. A mozgalom mindenhol a szeretet igényéből született; ezért jöttek ezekbe az országokba orvosok, tanárok, és próbálták orvosolni azt, amit a korábbi egységkísérletekkel nem sikerült.
– Magát a fesztivált is korábban csak Nyugat-Európában szervezték meg. Miért hozták most Budapestre?
– A szervezők szerettek volna kilépni egy kicsit Rómából, a „biztos katolikus” világból, ahol eddig ilyet rendeztek. El akarták vinni a Genfestet olyan helyre, ahol mások a problémák, mások a kulturális tapasztalatok. Ez szükséges a megnyíláshoz. Már most tudjuk, hogy érdekes volt a választás. Budapesten a fiatalok egy üzenetet találnak. Azt befogadják, és elviszik az egész világra.
– Hogyan lehetséges mindez önkéntesen a hétköznapokban?
– Az önkéntesség talán nem a legjobb szó erre, helyette inkább a szabadság az, amin alapszik az egész. Szabadon elkötelezni magunkat valami mellett. Elköteleződni. Mindazok, akik szervezték a fesztivált, szabadon dolgoztak, teljesen odaadták magukat. A szeretetben való szabadság az, ami képessé teszi az embert arra, hogy a maximumot tudja kihozni magából. Nagyon sok önkéntest találtunk Budapesten is, akik nem, vagy csak alig ismerik a mozgalmat, de rendelkezésünkre álltak, hogy segítsék a Genfestet. Szabadon, és mérték nélkül. Azt hiszem, a szeretetben való szabadság kellene mindenhova. Akik a mozgalom tagjai, a „fokolárinék” és „fokolárinák” is mindig és minden nap mondhatnak nemet is, szabadon. A szabadság adja meg az értékét annak, amit tesznek, és a gyümölcsét is, amit esznek.
– Mi történik egy ilyen Genfest után? Ébreszt-e valamit az emberekben, magyarokban, budapestiekben a látványos szombat esti felvonulás?
– Ezt majd később látjuk meg. Az biztos, hogy Budapest nem lesz olyan, mint azelőtt volt. A fiatalok melléállnak, elkötelezik magukat, gazdagabbak ezzel a tapasztalattal, bátrabbak, tudni fogják, hogy nincsenek egyedül. Képesek lesznek választani, egy célért tenni, és áldozatot is hozni érte. Akik ezt látják, értik majd, hogy a fiatalok képesek erre. Sokszor azt mondjuk, hogy „a mai fiatalok...”, de ezek is a mai fiatalok! Egy kisebbség a mai világban, amelyik tud változtatni.
– Milyen elterjedtségű a Fokoláre a világon, és hogy van ezzel megelégedve?
– Az egész világon jelen vagyunk kisebb-nagyobb csoportokban, aszerint, hogy hová mikor érkezett meg. Európából fokozatosan jelent meg az egész világon, de szám szerint és minőségileg is sokféleképpen van jelen; többé-kevésbé elkötelezett emberek vannak, akik hozzánk tartoznak. Mivel a mi szervezetünk mozgalom, nehéz számokban kifejezni, hogy hányan vagyunk, állandó mozgásban van. Minden ember, aki csatlakozik ezekhez az eszmékhez, és elkezd a mozgalom szellemében élni, testvéri kapcsolatban van velünk. Érezzük, hogy ez a lelkület terjed, és ez által közelebb jutunk ahhoz a célhoz, amelyre törekszünk. Minden jó, ami a világban történik, közelebb visz hozzá. Hogy mennyire vagyok megelégedve? Nagyon örülök! Sokat utaztunk, és mindenütt találtunk csoportokat, amelyek így élnek. Van, ahol nagyon nagy hatással tudnak lenni a környezetükre, van, ahol kezdetleges, de haladnak előre. Azt hiszem, az erő a kis közösségekben meglévő, kölcsönös szeretetben állt.
– Kezdeményezték, hogy a mozgalom egy megfigyelőhálózat létrehozásával segítse az ENSZ munkáját abban, hogy szerte a világból induló törekvések mennyire szolgálják a testvériséget. Hogyan kell ezt elképzelni?
– Ezt a fiatalok kezdeményezték, de mi is minden erőnkkel támogatjuk. Először is egy aláírásgyűjtés indul, aminek a célját bemutatjuk, nyilvánosságra hozzuk. Hogy miért az ENSZ? Ma ez az egyik legmagasabb szintű szerveződés, amely az egyesült világot szolgálja. Sokszor a nehézségek látszanak inkább. Lenne egy olyan megfigyelőszervezet, amely ennek az egységnek a törékeny pontjaira világítana rá, és tapasztalatokkal segítene. Biztos, hogy hosszú lesz ez az út, de nem szabad megállni.
– Let's bridge; Budapest a hidak városa. Hogy tetszik önnek?
– Csodálatos város, második alkalommal vagyok itt. Idejönni egy valóságos felfedezés, de nem csak a várost, a csodálatos magyar népet is; gazdag, bátor, őszinte és ugye egyenes, kifejezéseiben lényegre törő... érzem, hogy ez egy kihívás számomra. Amikor először itt voltam, akkor is észrevettem, hogy itt nem lehet kerülgetni a dolgokat, közvetlenül, direktben kell fogalmazni. Jól érzem magam a magyarok között, remélem, ők is jól érzik magukat velem. Ez is egyébként egy ajándék azoknak a fiataloknak, akik eljönnek, hogy megtapasztalhatják ezt a gazdagságot.
mno.hu
