Néhány nap telt el azóta, hogy shoeshiner stábunk három tagja hazaérkezett missziós filmünk forgatásáról, Ázsiából. Annyi élmény ragadt meg bennem, hogy úgy döntöttem, írnom kell belőle valamit. Hosszú lett. Míg a film készül fogadjátok szeretettel manilai élményeinket.
Érkezésünk pillanatai
Amikor a 2016-os év elején Feri kollégánk bejött az irodába egy alkalommal és felvetette, hogy Manilában kéne forgatnunk, szinte meg sem hatott a dolog, annyira távolinak éreztem. Meghívást kaptunk, ami egy nagyon nagy dolog. Nehéz ennek eleget tenni, talán lehetetlen. Gondoltam.
Azonban miután részletesen átbeszéltük és mérlegeltük a filmben rejlő lehetőségeket, egyre izgatottabb lettem, és röviddel azután, hogy elhatároztuk, hogy komolyan belevágunk, már nagyon nagy erőkkel voltam jelen a projekt előkészítési és a finanszírozási kampány szakaszában is. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy kilenc hónapot készültünk rá. Furcsa, hogy a sok itthoni kötelesség mellett, ez a hosszú idő is merőben kevésnek bizonyult később. De ne is szaladjunk ennyire előre!
Rengeteget dolgoztunk a közösségi finanszírozási kampányon. Volt egy hosszú listánk, melyet hárman, Ferivel és Domival raktunk össze. Volt egy srác, Laci, aki még ezen felül is segített nekünk az adománygyűjtésben. Az Indiegogo-n indított alapkampány nagyon szánalmasan muzsikált. Egy ponton azt gondoltuk, hogy fel is adjuk annak okán, hogy Magyarországon egy ilyen projektnek nincsen jövője, kifutása. Sajnos, a minket meghívó nővérek csak a szállást tudták biztosítani részünkre, egyébbel nem tudták támogatni a projekt anyagi részét.
Aztán szépen lassan ezernyi telefonhívás és még több személyes adománygyűjtési akció révén összeállni látszott a projekt. Több nagyobb támogató is kezdett mögénk állni, s pár személyes gyűjtési akció után volt reményünk a projektben. Dolgoztunk érte sokat. Volt, hogy egy teljes filmcsomagot forgattunk le egy fontos támogatásért cserébe. Ez Feri érdeme például. Szóval, csak azt akarom mondani a fentiek részletezésével, hogy miközben mind dolgoztunk a mindennapi megélhetésért, intéztük a ShoeShine ügyeket, ez a feladat, hogy összeálljon a FOL kampány, igen csak nagy munkát jelentett mindannyiunk számára. S mikor végül szeptember 29-én telis tele izgatottsággal felszálltunk arra a gépre, ez a sok munka és lelki befektetés mind ott volt mögöttünk. Reménnyel és erővel vágtunk bele. Nagyon sokat dolgozva azért, hogy ezt megtegyük. S peresze úgy, hogy egy meghívásnak, egy felkérésnek becsülettel eleget tegyünk.
Ezek mellett persze velünk utazott a vágy, hogy a legjobb filmet hozzuk össze, amit csak lehet, hogy mi is valóban átéljük azt, ami ott vár ránk, s hogy a shoeshine.hu életének legizgalmasabb, leglátványosabb és legmélyebb filmanyagával térjünk majd haza. Így repültünk.
Az oda vezető utunk közel harminc órát vett igénybe háztól házig. Kicsit zombik voltunk már, mikor megérkeztünk. Átrepültük a fél bolygót. Imádtam ezt. Mármint ennek a technológiai lehetőségét. Baromi jó volt belegondolni, hogy ma ez megtehető. Mármint, hogy átrepülöm a fél planétát, tízezer méter magasban, ezer kilométeres sebességgel óránként és közben még sört is felszolgálnak. Az érkezésünk a hosszú, álmatlan út után őszintén megvallva, egy kisebb sokkal ért fel. Gigászi páratartalom és hőség, de ez nem volt gond először. Kiléptünk a reptérről és röviddel ezután Edith Mirjam nővér várt minket egy régi furgonnal. Oldalvást ültünk benne, mint a katonák azokon a nagy teherautókon. Tudjátok, mint a vietnámi háborús filmekben. A nővér szeretettel fogadott bennünket, s amíg röpke két-három óra alatt átvergődtük magunkat a manilai pénteki csúcson, számára természetes módon mesélt arról, hogy milyen halálos és fájdalmas kórok elkerülésére érdemes majd figyelnünk ittlétünk alatt, milyen a politikai helyzet, és hogy másnapra milyen feladatokat tervezett számunkra. Illetve bevezetett minket a lokális, általános drámába...
Ennek az "infócsomagnak" a végighallgatása után kicsit sem éreztem jól magam. A nővér csak mesélt és mesélt, és az, amit mondott olyan súllyal nehezedett ránk, hogy úgy éreztük, egy óvatlan pillanatban kipattanunk az autóból és elszaladunk innen jó messzire, ahol ez a sok rossz és nehézség, amiről a nővér beszél, nem érhet utól minket. Persze nem szaladtunk el. Gondoltam magamban, rendben van. Most kicsit lelassítjuk a nővér pörgését, és csak miután kialudtuk magunkat, akkor gondolkozunk bármin is.
Megérkeztünk első szálláshelyünkre, az önkéntesek szállására. Itt kaptunk egy háromszor három méteres szobát. Hármunknak. A bőröndök sem fértek el benne, csak két ágy meg egy matrac a földön. A szoba mellett volt a mosdó. A WC nem működött rendesen, mert nem nagyon ment le a benne lévő matéria. Később tájékoztattak minket, hogy a hoteleken kívül a fülöp-szigeteki WC-kbe nem lehet papírt dobni a használat során. Mert nem működnek általában... A tapasztalt higiéniáról inkább nem ejtek szót, hátha most ebédeltél. Erről csak annyit, a második nap után azon kezdtem el gondolkozni, hogy érdemes-e fürödni egyáltalán. A zuhanynak titulált alkalmatosság az ülőke mellett közvetlenül: egy csap a falból, derékmagasságban. Onnan jött a hideg víz, melyet magadra merhettél a markoddal. Lehet tisztálkodni és üríteni szabadon, önfeledten. Az iszonyatos hőérzet enyhítésére: a házban mindenhol ventillátorok a legváltozatosabb állapot- és színválasztékban. Illetve villámgyors, hüvelykujj méretű csótányok szaladgáltak a padlón mindenfelé. A konyhát imádták ezek az általam eddig csak filmekben látott rovarok. Szóval kidobáltuk a bőröndjeinket a folyosóra, lelögyböltük magunkat némi hidegvízzel és eldőltünk aludni.
Elkezdtünk dolgozni, de különös dolgokba futottunk
Aggodalom volt bennem. Másnap a realitás még legsújtóbb erejével ért. Ott voltunk, és tényleg ott. Fogalmunk sem volt, mit ihatunk, mit ehetünk. Ivóvizet is kb. egy 3 órás élménytúra után sikerült szereznünk. Nem volt sok rutinunk, a ház meg üres volt. A megszokott európai komfortunkhoz képest egy nagyon más világba cseppentünk. Nem számítottunk rá, hogy ennyire ilyen lesz. Pedig ilyen volt. És még csak most kezdődött.
Igyekeztünk akklimatizálódni, és vadászni valami ételt, amitől nem kapunk bélférget. Délután találkoztunk a nővérrel, hogy átbeszéljük a helyzetet. Átkértük magunkat egy másik szállásra, ahol valódi munkát tudunk végezni, és nem csak a plafonon van egy kóbor konnektor. Ez nem vicc. Sikerült, és másnap költöztünk. A nővérek házába mentünk. Itt kaptunk egy sötét, de nagyobb szobát. A tetején volt egy nagy lyuk, ami le volt fedve egy lemezzel, de legalább elfértünk és olyan helyen voltunk, ahol kérdezhettünk, ha valami nem világos és étel is volt. És igazából csak nagyobb esőzésekkor ázott be. Tehát mindig. De ez nem izgatott. Apropó, ez az étel-kérdés nagyon érdekesen alakult. Nehezen tudtunk enni. Domi és én biztosan. Ferinek semmi sem ártott. Ő, ha kialudta magát, mindenre képes volt. De az ízek... egyrészt, valahogy más volt minden íz. Másrészt nem tagadom, szorongtam. A gyomrom öklömnyivé zsugorodott és nem szívesen vett be magába kaját.
A következő napokban kicsit megpihentünk, majd elkészítettük a fő interjúkat és következett a város. Nyakunkba vettük a gettó legmélyét. Egész napokat utaztunk és forgattunk... Óriási dugó volt mindig mindenhol. Mire eljutottunk valahova, azt két óra autózás előzte meg, és csak a városban mozogtunk, egy irányba. Olyan, hogy KRESZ, szerintem nincs is arrafelé. Mindenki megy, ahol tud, ahogy tud. Tolakszik és dugó van. Ha autóban ülsz, ez a program.
Nagyon mély nyomorban élő embereket és családokat láttunk. Az a kiterjedésű és mértékű nyomor, ami ott volt, összehasonlíthatatlan volt az eddig tapasztalt, szolid, európai elképzeléseinkkel. Emberek, családok tömegesen élnek, szó szerint egymás hegyére-hátára dobált bádog dobozokban. Az erőszak mindennemű formája olyan természetes, mint nálunk a csokis keksz a boltban. Ez nem csak a forgatásokon látott emberek és helyszínek láttán tudatosult bennünk, hanem az összes mélyinterjú erről tanúskodott. Edith nővér folyton folyvást végeláthatatlanul a drámáról mesélt. Sokszor már a hangjától is összerezzent a gyomrom.
A mélyinterjúk, melyeket a misszió által felkarolt fiatalokkal készítettünk, láthatatlan, elemi erővel sújtottak le rám. Ennyi szörnyűség. Ennyi gonoszság és gyötrelem. Alanyaimtól nem volt mit kérdezni. Nem tudtam mit kérdezni a harmadik alany után, mert megteltem a sok szörnyűséggel, és valami belül azt kiáltotta fel bennem, hogy ELÉG!
A harmadik, negyedik nap után már nem nagyon tudtam ismerkedni emberekkel. Bármenyire is szeretettem volna kapcsolódni, személyes ismeretségeket kötni, beszélgetni idegenekkel csak akkor ment, ha ittam egy-két felest a barackpálinkából, melyet hála Istennek elvittünk magunkkal. Fertőtlenítés és gasztronómiai okozatokból kifolyólag.
Talán ekkor éreztem először a kudarc érzését. Feltettem a kérdést: ennyi? Ennyit bírok? Na, szép... Egész évben azt vártam, hogy eljussak idáig, és itt megcsináljam életem egyik legjobb filmjét, majd négy nap után besokallok és nem bírom...? Na, szép... kudarcélmény. Befelé fordulás.
Mindegy, továbbcsináltuk és forgattunk. Jöttek az újabb alanyok. Az új helyszínek. Végtelen autózások és végtelenül fájó sorsok. Elhagyott gyerekek. Prostitúcióra kényszerülő gyerekek. Pénzért gyilkoló tinédzserek és nincstelenség. Sár, 30°C és állandó záporok, vagy épp egész napos szitálás... A kamerák, a cucc jól bírta a kihívásokat... hála! Mi emberileg kevésbé.
Vidéki családlátogatás
Egy nap vidékre mentünk. Reméltem, hogy a vidék ott is azt jelenti, mint itthon: nyugalom, béke, felüdülés. Egyszerű emberek és szeretet. Kicsit más volt. Ha Manila egy 22 milliós nagyváros tele gettóval, káosszal és mocsokkal, akkor a vidéket úgy tudnám definiálni, hogy ugyanaz, csak kicsiben. Egy különbség volt: kevesebb volt az egy négyzetméterre eső emberek száma. Ott vidéken egy családot látogattunk meg. Az anya elhagyta a gyermekeit, újranősült, a mostohaapa pedig hobbi szinten molesztálta szexuálisan a gyermeklányokat. Ez az alapfelállás. Egy rizsföld mellett álló, bambuszból épített házikóhoz értünk. Benne egy egyterű lakrész, kicsit megemelve a föld szintjétől mintegy ötven centire. Négy - öt gyerek, egyikük szinte újszülöttkorú. Mindent ellepnek a legyek. A gyerekek láthatóan tetvesek. A viskó előtere saras föld alapon, szakadt zsákokkal fedett. Kis tűzrakás, amelyből a kiáramló füst mindent betakar. Később eloltották. Valami rotyogott rajta. Két alacsony férfi volt otthon. Egyikük a mostohaapa, a másik egy gyerek. Kint a kunyhó előtt tyúkok és kakasok. A sztori része, hogy az apuka előbb vesz a nagy becsben tartott kakasoknak gyógyszert, mint a saját lányának. Harci kakasokról van szó. Viadalra viszik őket.
A viskó mellett patak. Később kiderül, a szennyvizet oda engedik. Látod, ahogy a szomszéd budiból oda folyik a szennyvíz. Három perccel később 8-10 éves gyerekek fürdenek benne. Van itt immunrendszer. Bent a nővérek beszélgetnek az anyukával. A misszióban lánya, Arline, levelet írt anyukájának, melyben megfogalmazza mindazt a sok nehézséget, melyet át kellett élnie korábban. Ez a feldolgozási folyamat része. Arline el is megy kishúgával sétálni. Láthatóan nem bír jelen lenni a viskóban, miközben a nővérek beszélgetnek az édesanyjával. Mi bent ülünk a viskóban, forgatunk. Mindent... adja magát a téma... nem kicsit. Aznap még nem ettünk, csak egy szelet kenyeret. Négy óra felé már szédülünk, állni sem bírunk az éhségtől. Puhány európaiak... ez van.
Végre, délután egy vidéki Mekiben eszünk. Tényleg Meki volt, csak vidéken. Hazaérünk, deci pálinka. Jég volt az üdítőmben. Aggódtam... Másnapra semmi bajom. Domi ellenben elkapott valamit. Eléggé szenved, nem alszunk a következő éjjel, Dominak asszisztálunk a WC-n. Itt már iszonyatosan aggódtam. Olyan szorongás tört rám, hogy neki lehetett volna támasztani a biciklit. Féltem. Féltem attól, mi lesz Domival, mi lesz velünk. Ekkorra azt hiszem, hogy az időeltolódás, a folyamatos hőség, az átvirrasztott éjszakák, a sok menés, a rengeteg dráma megtette kellő hatását. Elfáradtunk ebben az egészben. Pedig nem tűnik soknak. Vagy nem tűnt. Volt pillanat, hogy zokogtam és nem tudtam, hogy mit kéne csinálni most. Domi nem nagyon bírt enni. Majdnem eszméletét vesztette egyik nap. Már én sem bírtam enni.
Próbáltam felelőséggel jelen lenni. Tudtam, hogy még forogni kéne. Csináltuk is tovább ketten Ferivel. Innentől az interjúknál már nem tudtam beülni a riporteri székbe. Domi betegségére hivatkozva - hogy egy ember kiesett - egy nővért ültettünk a riporteri székbe. Én vezettem a beszélgetést, de nem én ültem ott. Nem bírtam és az utolsó néhány mélyinterjúnál csak arra vágytam, mikor lesz már vége. Nem voltak kérdéseim. Nem fért ki több, vagy inkább nem fért be több dráma a fejembe, szívembe.
Egy nap után leültünk a nővérekkel, és átbeszéltük a helyzetet. Hála Istennek, Domi állapota javult. Megegyeztünk, hogy befejezzük, amit még kell, de innentől nem forgunk tovább. Az anyag, megítélésünk szerint elég gazdag ahhoz, hogy összeálljon a film, így most már csak azokat forgatjuk le, ami szükséges és kimaradt esetleg. A kudarc, a fáradtság és a szorongás érzése keveredett bennem. Kudarc, hogy ennyire voltam képes csak. Miután átrepültem a fél bolygót ezért a témáért, eddig jutok el... Közben pedig aggódtam és haza akartam már kavarodni. Aggódtam mindannyiunk miatt, hogy meddig bírjuk lelkileg és testileg.
Nekünk ennyi fért ki...
Végül, sok vívódás és belső megbeszélés után Feri úgy döntött, hogy elrepül még a nővérekkel, és meglátogatja a taclobani helyszínt. Így teljes ugyanis a kép a misszióról. Mi, Domival már nem vállaltuk. Átmentünk egy másik szállásra és pihenőre fogtuk az időt. Őszintén és férfiasan beismertük, hogy nekünk ennyi fért ki. Eddig jutottunk, és hogy most itt megállnánk és fellélegeznénk, tisztelettel. Ezt a nővérek is megértették. Feri elrepült, mi pedig az új szálláson reméltük, hogy végre oldódik a gyomorideg, és tudunk majd enni. Nem egészen alakult így. Domi érkezésünk után a legegyszerűbb rántott csirkés kajától visszaesett. Pedig ez egy hotel volt. Majd két nap után, miután alig bírt valamit enni, úgy döntött, hogy előrehozza a hazautat, mert ha harmadszorra is visszaesik - úgy érzi, - már nem lesz ereje sehova menni. Megértettem. Átbeszéltük az otthoniakkal és ketten hazarepültünk másnap. Úgy láttam minden szempontot figyelembe véve, hogy Dominak inkább szüksége van rám, mint Ferinek. Miért dekkoljak napokig egyedül én is ott?
A hazaérkezés után két napig nem tudtam, hol vagyok és álmomból riadtam fel, hogy most mi van. Sötét volt minden álmom. Nyomasztó és sötét. Levegőért kapkodva keltem éjjel, hogy most ez melyik valóság. Az ottani, amiből menekülni akartam, vagy az Európai.
Legjobb szakmai tudásunk szerint készítettük a film nyersanyagát. Amennyire némi szorongás közepette ezt lehet. Nem tudom, mi fog átjönni a filmeken, ha majd Ti nézitek itt, a békés és mennyei Magyarországon. Remélem, azért át tud adni valamit ebből a sok érzésből. Egy biztos. Ránk hatott Manila, és az ottani hangulat. A nyomor, és amit láttunk.
Értelmet nyert számomra az Isteni kegyelem. Hiszen biztos vagyok benne, hogy ezek a nővérek az Isten kegyelme nélkül ezt nem tudnák csinálni. Sőt, talán csak a kegyelem, ami miatt képesek lehetnek rá. Egészen új értelmet kapott a nyomor számomra. Új értelmet kapott Európa és Magyarország. Sok elégedetlenkedő, nagyszájú úrfit neveznék be egy hét manilai körtúrára, hogy aztán legyen mit értékelnie aranyéletében. Fantasztikus emberek élnek ott, ezt is megtapasztaltam. A sok szörnyűség ellenére, mindig vidámak, kedvesek és köszönnek neked. Előzékenyek.
Remélem megérte, és jó filmeket készülnek majd ebből a történetből. Most még nem annyira érezzük az ízeket itthon. Most még egy kicsit depresszíven tekintünk vissza az elmúlt hetekre.
A sok nehézség, és a sok nehezítő körülmény mellett egy dolog nem hagyott nyugodni hazatértem után sem. Egy jó ideig nem is értettem, mi az, ami nyugtalanít. Kezdem kapisgálni... Én magam voltam a legjobb indikátora annak az európai embernek, akinek szembesülni kellett azzal, hogy mennyire kényelmes és wellness világban él. Hogy ez valahol menyire könnyűvé teszi az embert. Mennyire puhánnyá és erőtlenné. Értem én, hogy itt Európában is mindenkinek megvan a saját maga valós és komoly problémája az életben. De ennek tudatában is lesújtó számomra a tudat, hogy ebben a másik világban kékvérű, puhány voltam. Ha úgy tetszik, wellness keresztény. És bármennyire is szerettem volna átlépni bizonyos határokat, nem tudtam. Kőkemény határokat adott a saját lelkemnek és testemnek a jólét. Ez eléggé kiábrándító tapasztalat.
De jó volt kicsit alázatot tanulni. Alázattal belátni, hogy én is korlátolt ember vagyok. Feleannyit sem bírok, mint azok a nővérek. Alázattal belátni, hogy mennyire fontos tudnunk értékelni azt, ami nekünk, nekem adatott itthon. Alázattal belátni, hogy vannak emberek, akiknek nagy szükségük van a gyógyulásra és segítségre. Alázattal belátni, hogy a fentiekből törvényszerűen következik, hogy kicsinyekké kell válnunk. Alázattal belátni, hogy tisztelhetünk másokat függetlenül attól, mit tettek, vagy min mentek keresztül.
Remélem majd sikerül.
A hazatérés után stábunkkal készült rádióinterjút itt meg is tudod hallgatni...