"... imádkozzál érettünk bűnösökért, most, és halálunk óráján. Ámen."
Az előző cikkemhez –„Létezik-e szabad akarat?” – kapcsolódik a mostani írásom is. A napokban, a szabad akarat kapcsán, rengeteget olvastam és így jutottam el egy dokumentumfilmhez, amely még 2009-ben az Echo TV Éjjeli Menedék c. műsorában, halottak napján került adásba. A címe; „Halálközeli élmény –kárhozat”.
A filmben Proszenyák Róbert meséli el halálközeli élményét, amely teljesen eltér azoktól a történetektől, amelyekről nekem eddig tudomásom volt. Nincs szó benne se alagútról, se fényről, se végtelen szeretetről, hanem sokkal inkább végtelen fájdalomról. Ez a téma azok közé tartozik, amely mellett általában senki sem tud szó nélkül elmenni. Én biztosan nem.
A férfi egy futóversenyen vett részt, amelyre fizikailag nem készült fel kellőképpen. A célban összeesett és két óra múlva a kórházban tért magához; vércukorkómába esett. Az, hogy ki hogyan értelmezi a látottakat, nagyon eltérő lehet, ki azt gondolja, hogy ez a történet csak az agyban lejátszódó kémiai folyamatok keltette illúzió, ki azt, hogy maga a pokol vagy enyhébb esetben a tisztítótűz megtapasztalása. Mindenki döntse el, hogy melyik verziót tartja elfogadhatónak.
Én, eddigi életem során, - több neves katolikus teológus nyomdokain haladva – abban hittem, hogy a pokol ugyan létezik, de nincs ott senki, üres. A Katolikus Egyház tulajdonképpen eddig még egyetlen emberről, még Júdásról sem jelentette ki egyértelműen, hogy elkárhozott. A Bibliában azonban –többek között -„A dúsgazdag és a szegény Lázár” példabeszédében Jézus Krisztus egyértelművé teszi, hogy a pokol létezik és van lehetőség a kárhozatra.
A dokumentumfilmben az volt számomra a megdöbbentő, hogy Róbert tisztességes ember volt - aki ugyan nem volt megkeresztelve és nem hitt Isten létezésében - de nem követett el égbekiáltó bűnöket. A emberek jelentős részéhez hasonlóan, az idejének döntő hányadában az Egója állt élete középpontjában. Ezután az élmény után természetesen teljesen megváltozott. Az utcán járva, a rohanó, lökdösődő embereket figyelve, sokszor érzett késztetést arra, hogy megállítsa őket és elmondja nekik, hogy mindaz, amiben élnek csak látszat. A valóság valami egészen más.
Engem nagyon megrendített ez a film. Azt hiszem, hogy hozzám hasonlóan többen is vannak, akiknek az életében vannak olyan, a szívüknek kedves emberek, akik egyáltalán nem hisznek Istenben. Mi lesz vajon az ő sorsuk? Vajon van-e szabad választásuk? Miért van az, hogy egyesek hitre jutnak, míg mások nem? Az ember számára csupa megválaszolhatatlan kérdés. Egyetlen esélyünk van; imádkozni a jó halál kegyelméért magunk és szeretteink számára.
