A hallgatás

Nem is gondolná az ember, hogy a csend, a hallgatás jobban, tökéletesebben beszél, mint a legjobb szónok.

A hallgatás első változata, amikor az ember elcsendesül, elmélkedik. Ez a csend tanít meg figyelni, várakozni, csodálkozni, imádkozni, énekelni, szemlélődni, okosan beszélni. A csend a megváltott élet csodálatos ajándéka. Ilyenkor megszólal a benső hang, amely egészen a szívig hatol. Erre kell figyelni. Minél nagyobb a csend, annál több a belső hang, amely mindennél beszédesebb.

A másik nagy dolog, ha valaki képes az embereket figyelmesen meghallgatni. Nem szeretik azt, aki mindig beszél és a másik szóhoz sem jut. Az a legjobb beszélgetőtárs, aki a másik szavára teljes szívvel odafigyel. Az ilyen ember nagyon sok barátot szerez, és sosem lesz magányos. Aki viszont nem tud lakatot tenni a szájára, a másikat szóhoz sem engedi, egyedül marad, messziről elkerüli mindenki. Természetesen ehhez az kell, hogy az ember szeresse a másikat, valóban együtt érezzen vele, és tudjon parancsolni magának. Mindez nehéz, meg kell tanulni, de megéri.

A harmadik nagy dolog: másokról hallgatni! Aki elmondja mások bűneit, hibáit, bármennyire igazak is, pletykás, bűnös ember. Ezért igaz a közmondás: „BESZÉLNI EZÜST, HALLGATNI ARANY”. Igaz az is: MÁSOKRÓL JÓT VAGY SEMMIT. Jegyezzük meg, az ételt megenni kell, nem szeretni! Egymást szeretni kell, nem megenni. Az nem emberfaló, aki képes hallgatni!